Interjú Nikhil Banerjee szitárművésszel 1985 NY, USA

Milyen volt a családi háttere?

Zenészcsaládban született? Papi kasztból származom – brahmin vagyok. Számomra nem ajánlott, hogy zenész legyen a szakmám. Apám zenész volt, nagyapám szintén játszott szitáron, vagyis zenészcsalád voltunk de nem szabadott volna, hogy hivatásos zenészek legyünk.

Ha nem a zene volt a hivatásuk, akkor mi vonzotta önt a szitározásban?

Kisgyermek korom óta, azaz nem emlékszem egész pontosan, hogy mikor kezdõdött mindez, hiszen gyakorlatilag születésemtõl fogva hallottam apámat gyakorolni. Naponta gyakorolt; ez nyűgözött le.

Õ az apjától tanult?

Igen és más nagyszerű zenészektõl.

Valójában mikor és hogyan kezdett el gyakorolni?

Ez egy hosszú történet. Az elején kezdem: elõször is ott a család, nem volt javallott, hogy zenéljünk. Ugyanakkor mindig lenyűgözött, amikor apám gyakorolt. Akkoriban négy-öt éves lehettem és én is zenélni akartam, de apám soha nem engedte. Szoros családi kötelékben éltünk, ami azt jelenti, hogy apám, nagybátyám felesége, nagyapa és nagyanya együtt éltünk, egy házban. Nagyapám az ilyen dolgokról, mint a zene; azt gondolta, hogyha túl sokat foglalkozom vele, akkor az a tanulmányaim rovására megy. Ez nagy baj volt, hiszen amikor tényleg zenét akartam tanulni, mindenki ellenezte, természetesen nagyapámmal az élen. Mivel õ volt a családfõ, a család minden egyes tagja engedelmességgel tartozott neki. Így pár évig nem zenélhettem, sõt meg sem érinthettem a hangszert, de mindig, amikor apám gyakorolt, ott ültem vele szemben. Aztán egy nap, mikor apám nagyon lebilincseloen játszott, azt kérdezte tolem, “Minden fiú odakint játszik. Te miért ülsz itt csendben? Miért hallgatod azt, ahogy gyakorlok?” Szitározni akarok – mondtam. Olyan öt éves lehettem akkor és kaptam tõle egy kicsi szitárt. Elkezdtem tanulni, de nem túl rendszeresen. Pár év múlva hét éves lettem, apám elkezdett komolyan tanítani, azt gondolván, “Bizony, ez a fiú nagyon vonzódik a zenénkhez.” Így hát elkezdett szisztematikusan tanítani a skálákra és minden másra.

Ön csodagyerek volt. Megnyerte az All-Bengal Sitar Competition-t, majd 9 évesen az All-India Radio legfiatalabb zenésze lett. Mikor játszott elõször közönség elott?

9 éves koromban. Az emberek csodagyereknek tartottak; gyakran játszottam a rádióban és koncerten egyaránt.

India más részén is adott koncertet?

Messzire nem mentem, csak Kalkutta környékére, Bengáliában. Akkoriban ugyanis még iskolába jártam és a nagyapám nagyon-nagyon szigorú volt, és nem engedte, hogy akár egy napot is kihagyjak az iskolában.

Volt-e abban az idõben bármilyen hangrögzítõ eszköz? Viaszlemezek esetleg?

Nem! Mikor kilenc éves voltam, még nem volt ilyesmi. A szalagos-magnókat még ki sem találták. De tényleg volt pár viaszlemezem az All India Radio-ban, de azokat mindössze három-négy alkalommal lehetett lejátszani.

A fiatal művészekre a művészet bármely területén hatással van mások munkája; kik voltak azok az – énekes vagy hangszeres szólisták – akik hatással voltak önre azokban az érzékeny ifjúévekben?

Mind nagy hatással volt rám. Akkoriban nehéz volt megmondani ki jobb zenész a másiknál, de minden egyes zenész, mint minden más is, hatással volt rám. Fõleg amikor olyan nagyságokat hallottam, mint Omkarnath Thakur, Faiyaz Khan, Kesarbai, Roshanara, vagy a hangszeres zenében, természetesen Allauddin Khansahib. Olyan volt ez, mint egy álom. Egészen közel mehettem hozzájuk, ami akkoriban nagyon szokatlan volt számomra. Mivel nem zenészcsalád gyermeke voltam, ez teljességgel olyan volt nekem, mint egy álom!

Megjelennek ezek a hatások, direkt vagy indirekt formában, a zenében, amit manapság játszik?

Persze! Nagyon õszinte leszek: nagyon nagy hatással volt rám néhány zenész. Mesterem, Allauddin Khansahib, nagyon konzervatív zenész volt. Mindig azt mondta, “Gyujts össze minden jó dolgot, a világ bármely zenészérol!” Allauddin Khansahib szigorú és konzervatív volt. Pontosan emlékszem, hogy minden este 9-tol 11-ig az All India Radio európai klasszikus zenét sugárzott, õ pedig minden nap 9-tol 11-ig azt hallgatta. Nagyon szerette az európai klasszikus zenét és gyakran azt mondta, “Hallgasd csak ezt a zenét, micsoda precíz hangok! Minden hang tökéletesen intonált!” Így érthetõ, miért mondta azt, hogy mindent be kell gyűjtenem és fel kell használnom, bárhonnan is való. Természetesen sokfajta zenét hallgattam, de két zenész volt rám a legnagyobb hatással: Az egyik Allauddin Khansahib; nem volt hozzá hasonló. Micsoda mélységek voltak benne! Mindent egybevetve, mint ember és mint zenész nagyszeru volt. Mindenkivel szívélyes volt, az állatokkal is. Mindent megfontolt. Minden mozzanata megérintett. Ilyen nagyság volt õ! Ali Akbar Khan szintén tanított engem és szintén nagy hatással volt rám. Õt tartom a legnagyobb élõ muzsikusnak! Vokális zenében pedig Amir Khansahib.

Sokan sokfélét beszélnek Indiában, de én ismerem az életemet és tudom, milyen nagy hatással volt rám Amir Khan, mivel gyermekkoromban, mielott még Maiharba mentem volna, gyakran járt a házunkban, hogy a nõvéremet tanítsa. Nõvérem egyike volt Amir Khansahib legrégebbi tanítványainak. Akkoriban még senki nem ismerte ot! 1946-47-rol beszélek; amikor Amir Khan-t még nem ismerték Indiaszerte. De a nõvéremet rendszeresen tanította, és amikor tanított én is ott ültem velük és teljesen lenyűgözött.

Volt más mestere mielott Baba elkezdte tanítani? Pandit Jnan Prakash Ghosh megemlékezett arról, hogy a kezdetekben Mushtaq Ali Khan tanította

Minket szegénynek tartottak. Szegény családból származom, már ami az anyagiakat illeti. Tizenketten voltunk testvérek és mivel egyedül apám keresett pénzt, nem tudott sok pénzt fordítani a taníttatásomra. Gyermekkoromban apám sok zenész barátja megfordult a házunkban, és amikor játszani hallottak, azt mondták, “Hadd üljünk ide. Hozd a hangszered és hadd halljuk, mit játszol.” Gyakran tanítottak ezt-azt; így hát sokuktól tanultam, de se nem komolyan, se nem rendszeresen. Mushtaq Ali Khan-tól mindössze három hónapig tanultam. Bár apám amatőr zenész volt, Mushtaq Ali Khan apjától, Ashiq Ali Khan-tól tanult egy ideig.

Amikor pedig apám felkérte Mushtaq Ali Khan-t, hogy tanítson. Õ elõbb beleegyezett, késõbb mégis azt mondta, “Nem tanítom.” Aztán tanultam tablát, a ritmusok rendszerét, és vokális zenét, Jnan Prakash Ghosh-tól. Ugyancsak pár évig tanultam az egyik legkiválóbb amatõr zenésztõl, egy indiai állam királyától, Birendra Kishore Roy Chowdhury-tól. Kitűnõ zenetudós és kiváló zenész volt, de rendszerint csak dhrupadot énekelt, és amellett játszott olyan hangszereken, mint a sursringar, a rabab, néha a bin, valamint a surbahar.

Természetesen csak régi kompozíciókat játszott, szigorú rend szerint, gat nélkül, tabla, vagy más ritmushangszer kísérete nélkül – a régi dhrupad stílusnak megfeleloen. Nagyon képzett volt! Mivel gazdag volt, gyakran vendégül látott Ustadokat, nagy zenészeket India minden szegletébol, és azt mondta nekik, “Gyerünk, ki vele mennyi pénzt szeretne? Csak jöjjön és maradjon az udvaromban egy ideig és tanítson. Mennyit szeretne ezért kapni?” Saját szememmel láttam, ahogy nagy zenészeket hívott az udvarába, rengeteg pénzt adott nekik, rendelkezésükre bocsátott egy autót, kaptak egy házat, mindent megadott nekik. Számtalan kompozíciót gyujtött egybe – hihetetlen személyiség volt! Senki nem gyujtött össze annyi muvet, mint o! Egy rágán belül legalább 200 különféle osi szerzemény, olyan zenészektol, mint Tansen, Baiju, vagy talán Gopal Nayak, vagy akár még régebbiek. Mind nagyszeru Ustadok szerzeménye! Ilyen csodás dolgokat tehetett meg, mert amator zenész és mert gazdag ember volt, és a tanítványaitól semmilyen tudást sem tartott vissza. Bárki fordulhatott hozzá, hogy “Uram, megtanítaná nekem ezt a rágát?” Legalább száz különféle kompozíciót volt képes énekelni! Száz különféle kompozíciót számtalan gharanától, különbözo megközelítésekkel. Hogyan értelmezték ezt a rágát, vagy hogyan fejtették ki a másikat. Hihetetlen volt. Gyakran tanultam tole osi vokális és hangszeres muveket. De egy idõ után azt mondta, hogy mivel õ nem gyakorlott muzsikus, sem nem szitárjátékos, egy szóval azt javasolta, hogy menjek Maiharba, Baba Allauddin Khansahib-hoz és kérjem meg, hogy tanítson. Ugyancsak õ volt az, aki késobb bemutatott neki.

Hallotta korábban Allauddin Khan-t?

Igen, jóval korábban.

Az élete akkori szakaszában is teljesen el volt kötelezve a zenészpálya mellett?

Igen, de ez apámnak köszönhetõ. Amikor 9-10 éves lehettem egy nap azt mondta, “Nézd, mi amator zenészek vagyunk . Ha tényleg zenét akarsz tanulni, ez kell, hogy legyen a hivatásod, másképp ennek semmi értelme.” De arra is emlékszem, hogy amikor ezt mondta, nagyapám és a család más tagjai menyire ellenkeztek! Nekiugrottak az apámnak, hogy “Romlásba taszítod ezt a fiút!” Azt is tudni kell ehhez, hogy a 40-50 évvel ezelotti Indiában a zenét nem tartották túl nagy becsben. Elmondok errol egy rövid történetet. A Moghul Dinasztia idején, a 17. század vége felé, Aurangzeb, az utolsó császár, szigorúan megtiltotta a zenélést. A törvény szerint bárki, aki zenélt, vagy zenét gyakorolt azonnal halállal lakolt! Ez sötét korszaka volt az indiai zenének. Akkoriban a zene teljes mértékben tiltott dolognak számított. A zene és a művészetek fennmaradásáért India köszönettel tartozik a prostituáltak kasztjának – a prostituált persze nem a megfelelo szó – “baiji”-nak hívták oket. Ezek az emberek tartották életben a muvészeteket Aurangzeb uralkodása idején, amikor az kiszorult a hivatalos kultúrából. A baiji-k megorizték a zenét és ez volt az oka, hogy az iskolázott, muvelt családokban úgy tartották, “tanulhatsz zenét, de ne ez legyen a hivatásod.” Mert ha ez a hivatásod, akkor szoros kapcsolatba kell kerülnöd a “prostituált” baiji réteggel, amitõl beszennyezodsz. Merthogy brahmin vagyok, a mi kasztunk minden tagja tanult, kultúrált családból származott, ezért nem is lehetett hivatásos zenész.

Ugyanakkor a dhrupad eredetileg templomi műfaj, a zene pedig spirituális út volt…

Természetesen, de ez más ügy. A nyugatiaknak meg kell érteni, hogy az indiai zene a spiritualizmusban gyökeredzik. Ez az elso dolog amit meg kell jegyezniük. Sokan félreértik ezt, mert azt gondolják, hogy ez valami vallásos dolog. Nem az! Egyáltalán nem az! Semmi köze a valláshoz, hiszen spiritualitás. Az indiai zenét a Végso Igazság megismerése érdekében gyakorolták és játszották. Délrol Mirabai, Tyagaraja; Haridas Swami, Baiju – mindezek a nagyszeru zenészek és zeneszerzok vándorló szentekként éltek. Soha nem voltak részei a társadalomnak és soha nem is játszottak közönség elott. Ez az indiai zene gyökere. Mert bizony a zenét az igazság keresése érdekében tanulták és gyakorolták. Ez az indiai klasszikus zene alapja; ezt mindig tartsa észben. A templomokban, az isteneket megszemélyesíto szobrok elott, minden nap ez a zene szólal meg. Mathura-Brindaban, a dhrupad hazájában, még mindíg éneklik ezt a zenét. Azonban egy technikai dolgot is el kell mondanom: tudja a dhrupadnak négy része van: asthai, antara, sanchari és abhog. Ha ön Mathura-Brindaban-ba megy, ott hét részbol áll, és tagadhatatlan, hogy az az eredeti. Az esti szertartásokban csoportosan éneklik. Tiszta Rágát, tiszta, hét részes dhrupadot. Ha igazán hallani akarja, el kell mennie a templomba. A mi zenénket templomokban játszották, vándorszentek énekelték. Ez több ezer évig így volt.

Aztán, a 12. századi mozlim invázió idején, a zenét már a királyi udvarban is énekelték. A szenvedély a zene részévé vált; bár korábban ez nem így volt. Szenvedély és a királyba – az Istenhez hasonló királyba – vetett hit, amit sok kompozíció szövege is mutat. Ezek a királyhoz intézett imádságok voltak. A király meg gyakran parancsot adott, hogy csinálják ezt, vagy azt. A mozlim invázió idején a zene a szórakozás része lett, bár korábban ez nem így volt. A korai kompozíciók szereploi: Krishna és Radha, az Õ mennyei szeretõje. Minden errol a szerelemrol szólt. Aztán, a mozlim invázió idején, minden drámaian megváltozott.

A 12. századtól az indiai zene kettévált – északi (hindusztáni) és déli (karnatikus) klasszikus zenére. A déli megtartotta merev ortodoxiáját. Vita kezdõdött, ahol az északiak vitatták, hogy a déliek tényleg megtartották-e a tiszta klasszikus indiai stílust – amirol a déliek meg vannak gyõzõdve. Ha valamit minden világi hatástól megvédelmezel, akkor lehet, hogy megmarad a szentsége, de ugyanakkor olyan lesz, mint az állott víz. Ekképp az Észak-indiai klasszikus zenét számos perzsa, görög, afgán, és más népek inváziója után, új kombinációk gazdagították. Ez az oka, hogy a zenénk olyan õsi és mégis erõteljes, míg más népek Japán, Kína, Korea, vagy más osi civilizációk elvesztették gyökereiket. Az Észak-indiai zene mindig mozgásban volt. Még manapság is ez van, hiszen “a gördülo kohöz nem tapad moha.” Nagyon kikristályosodott és még mindig tele van erõvel.

Az indiai zenészek számos más zenészt hallottak, sokféle zenét próbáltak játszani és még mindig keresnek. Ez kituno dolog. Szeretem. Anélkül, hogy más emberek, más kultúrák eszméit magadévá teszed, hogyan bontakozhatnának ki a saját eszméid? Ha nem fejlodsz, megkövülsz és meghalsz. Ami azonban a Dél-indiai zenével történt az mélyen elgondolkodtató. Mostanában sok nagyszeru muzsikus van. Sokuk próbál valamit hasznosítani az Észak-indiai zenébol is. Bizonyára Ön is sok nagyszeru zenészt ismer, akik rendszeresen koncerteznek az Egyesült Államokban, Dél-Indiában mégsem elfogadott zenészek. Miért van ez? Mert nyugatra mentek, más zenei hatások érték oket; a mi zenénk pedig nagyon merev. Mégis azt mondhatjuk, hogy Észak-indiai zene folytonos mozgásban van.

Menjünk vissza 1947-be, mikor Birendra Kishore Roy Chowdhury bemutatta Baba-nak (Allauddin Khan); milyen volt az elsõ találkozásuk?

(Nevet) Ez egy másik történet, szép hosszú történet! Õ évente 3-4-szer koncertezett a kalkuttai zenei fesztiválokon. Minden egyes alkalommal ott voltam. Általában szállodában lakott, és én minden nap elmentem oda, ahogy eljöttek mások is. Így nap, mint nap igen sokan voltunk. Mindig nagy hatalmú, gazdag emberek voltak körülötte, kitűnõ zenészek. Én meg egy 14-15 éves fiú voltam, így hát senki sem törodött velem. Szóval minden nap ott ültem, figyeltem a beszélgetéseiket, aztán hazamentem. Egy nap, számos ilyen látogatásom után, magához hívott. Csak páran voltak a szobában, szóval, hivatott és azt mondta, “Figyellek téged. Minden nap eljössz, aztán ha mindenki elhagyta a szobát, te is elmész. Miért jössz hozzám? Minek?”

Õ a nagyon, nagyon kemény fegyelem híve volt: “Amíg élsz, gyakorolnod kell” – mondta. Ez egy nagyon egyszerű dolog, Ilyenkor nincs idõ a beszédre, nincs idõ aludni, nincs idõ enni – ha egy nap 24 órát gyakorolsz, õ akkor boldog! Õ ilyen ember volt és csak a zenéhez értett! Azt gondolta, “Amikor a világra jössz, semmi más dolgod nincs, mint a gyakorlás! Egy pillanatot se fecsérelj csevegésre, vagy beszédre!” A vasfegyelem embere volt! Így hát, amikor hivatott és azt kérdezte, “Miért jössz hozzám?” Akkor elsírtam magam, a lábfejét megérintve azt mondtam, “Kérlek! Ha nem tanítasz, megölöm magam! Képtelen vagyok más zenéjét hallgatni!” Erre ellökött és azt mondta, “Ne zaklass! Öreg vagyok már. Nincs arra energiám, hogy mást is tanítsak.” Mert ott volt Ali Akbar Khan, ott volt Ravi Shankar, a lánya Annapurna, Pannalal Ghosh, Timir Baran – ki tudja még hányan és ha elfogad egy új tanítványt, akkor komoly terhet vesz magára. Nem láttam hozzá hasonlót és nem is hallottam ilyenrõl! Ezt bármilyen értelemben veheti! Bármihez nyúlt, arannyá vált a keze között. Ilyen ember volt.

Szóval, azt mondta, “Ezeket a tanítványokat én alkottam, nincs több energiám. Nem bírom energiával, nincs idõm; békét akarok, pihenni akarok, lazítani akarok. Közel 70 éves vagyok. Ne zaklass többé! Hagyj nekem békét.” De ekkor tovább sírtam és azt mondtam, “Nem megyek el amíg nem mondasz valamit!” Ekkor megrúgott! Akkoriban néha a kalkuttai All India Radio-ban játszottam. Mikor ezt elmondtam neki, elgondolkozott, majd azt felelte, “Rendben. Ma nincs idõm, holnap elhagyom Kalkuttát. Ha megtudod, mikor leszel adásban, megírod, és én majd Maiharban meghallgatom.” Így is tettem; megírtam neki, hogy melyik napon fogok játszani. Utána kaptam tole egy nagyon kedves levelet. Valahogy így hangzott az elso sor: “Hallottam a koncerted! Amit játszottál, az teljesen vacak volt! Reménytelen! Mindenhol tele volt hibával – csak hiba volt benne! Nagyon beteg rága volt! Minden hibás volt benne! Nem tudod, hova rakd a díszeket – bokaláncot tettél a hajadba, hajpántot húztál a lábadra!” Valami ilyesmi volt, egy csodaszép levél! “De azt kell mondanom, hogy rejtett erõ van benned – ápolást igényel. Boldog vagyok és ha még mindig jönni akarsz, hát szeretettel látlak.” Természetesen a következõ nap elindultam Maiharba.

Úgymond a ház népéhez tartozott?

Így van. Ez volt a régi rendszer, ahol családtagként kellett a mesterrel élni.

Milyen volt az élet akkoriban?

Csak gyakorolnom kellett, az egész világról elfeledkezhettem! Nagyon kemény és szigorú idõszak volt. Semmi másra nem jutott ido! Csak a gyakorlás, a gyakorlás, minimum napi 14 órán át, csak a gyakorlás! És o mindig ott volt, hogy segítsen. Ez nem olyan, mint amikor szívesen látnak egy órára 7-tol 8-ig. Ez 24 órás folytonos felügyelet és segítség! Tudja az nehéz kérdés, hogy ki is a guru, mi is a guru? Én nem lehetek guru, mivel, ahogy a történet mondja: valaki felkeresett egy spirituális vezetot, épp betegségébol lábadozott. A szent azt mondta neki, “Hét nap múlva gyere vissza, akkor adok orvosságot.” Hét nappal késobb, mikor a tanítvány újra elment hozzá, azt mondta, “Ne egyél sót. Egyáltalán ne használj sót. Hozzá se érj többé.” Akkor így szólt a tanítvány, “Megbocsáss egy kérdést, miért ilyen egyszerű orvosságot ajánlasz és azt is csak hét nap után?” A mester azt felelte, “Mert az elmúlt hét napban nem ettem sót.” Hát errol van szó! Bármit mondhatok neked, ha én magam nem követem azt. Nekem tudnom kell az okot és az okozatot. Errol ismerszik meg a guru. A guru belülrõl lát téged, rávezethet arra, ami igazán neked való, ami igazán te vagy.

Egyszer azt kérdezték tolem, “Ön és Ravi Shankar ugyanannak a mesternek voltak tanítványai, miért ennyire különbözo hát a zenéjük, a stílusuk?” Ez azért van, mert a mesterem tudta, mennyire különbözoek vagyunk. Mikor Maiharba mentem az elso dolog, amit mondott ez volt, “Más irányba vezetlek, másfelé, mint Ravi Shankar-t. Nem lesz hasonlóság köztetek.” Persze, a kiindulópont ugyanaz. A rága felépítménye, hogy miként kezeljük a rágát – ez mind ugyanaz, de más a kifejtés, más a stílus. Most már értem, hogy miért, de akkoriban ez nem volt világos. Azt mondta, “Másfelé vezetlek. A te utad más lesz, mint Ravi Shankar útja.” Azért volt így, mert értette a dolgát. Most már látom, hogy az én zenei hozzáállásom mennyire más, mint Ravi Shankaré. Mindenkinek más a megközelítése, mivel más a tudatossági szintje is, másként gondolkodik. Emlékszem, mikor elõször tanította nekem ezeket a muveket, nagyon megilletodtem. Azt gondoltam, soha nem leszek képes így játszani! Teljesen más stílus, mindenben különbözo! Csupa ismeretlen dolgok voltak számomra.

Azt mondta, “Ez a te utad, erre kell elindulnod. Ez a te stílusod, ami a te szellemedet tükrözi. ” Most már értem, hogy miért, de akkor nem értettem. Felháborodtam, hogy “Mi ez? Ez teljesen más, mint amit eddig csináltam, képtelen vagyok így játszani!” Õ azt felelte, “Ha nem tudsz így játszani, akkor ne zaklass többé! Menj vissza Kalkuttába, most!” Azt akarom ezzel mondani, hogy a guru lát téged, akár hiszed, akár nem. Lát téged, mert érettebb és gyakorlottabb nálad. Talán ön is találkozott már guruval. Szomorú lennék, ha nem. A guru nem csak zenét tanít; a guru lépésrõl lépésre formálja a lelked. Megtanítja, hogyan viselkedj, hogy reagálj a dolgokra. Minden grádicsnál veled van, mindig rajtad tartja a szemét, hogy irányítson téged. Kimeríthetetlen téma a guru. Mert ki is guru? Én nem lehetek guru, mivel nem vagyok elég õszinte magamhoz. Nem tudom mindig azt csinálni, amit mondok. A guru az más; ha õ azt mondja, “Gyakorolj napi 16 órát,” azt azért mondja, mert tudja, hogy ez mit eredményez. Tudja, mit kell gyakorolnod, mi az ami leginkább a te temperamentumodhoz, a te érzelmi világodhoz van szabva. Ért téged, mivel figyeli a lényedet, a viselkedésedet, a reakcióidat. Csak a guru tudhatja ezeket, mert o megtisztult. Bizony, az igazi guru áldás!

India.Tilos.hu

Shankar jómódű és konzervatív bengáli brahmin családba született, hetedik gyermekként. Testvérei közül hárman éltek, amikor megszületett. Eredeti bengáli neve Robindro Shaunkor Chowdhury. apja Dzsalavár maharadzsájának intézőjeként dolgozott és nevének szanszkrit formáját használta, elhagyva annak utolsó tagját. Később fiai is ezt a szanszkrit verziót használta, lerövidítve az abban szereplő Ravindra keresztnevet, és így alakult ki az általa használt Ravi Shankar forma. Shyam ugyan összeházasodott Hemangini Devi-vel, Ravi anyjával, de később Londonba költözött, ahol ügyvédként dolgozott és újra megnősült. Fiával egészen annak nyolc éves koráig nem is találkozott. Tízévesen Shankar Párizsba ment bátyja, a koreográfus Udaj Shankar tánccsoportjával. 13 évesen a csoport tagja lett, zeneileg kísérte annak tagjait, táncolni és indiai hangszereken tanult. Uday tánccsoportja a ’30-as évek első felében bejárta Európát és Amerikát és eközben Ravi megtanult franciául, felfedezte a nyugati klasszikus zenét, a jazz-t, a mozit és megismerkedett a nyugati szokásokkal. A csoport hallotta maihári udvar vezető muzsikusát Allauddin Khán-t 1934 decemberében egy kalkuttai zenei konferencián és Udaj meggyőzte a maihari maharadzsát, hogy engedje el zenészét csoportjával egy európai turnéra. A turné során Khan képezte Ravit, és azt javasolta neki, hogy hagyja abba a túrnézást, menjen Maihárba, hogy rendszeres képzés segítségével komoly zenésszé válhasson.
Szakmai pályafutása [szerkesztés]

Tanulmányok és a zenei karrier kezdete Indiában
Mire Shankar az európai turnéról hazatért Indiába, szülei meghaltak. A nyugati turnék is nehézkessé váltak azok miatt az európai politikai konfliktusok miatt amelyek később a II. világháborúhoz vezettek. Így Shankar feladta tánckarrierjét és Maiharba költözött, hogy Khan tanítványaként klasszikus indiai zenét tanuljon. A képzés a hagyományos indiai gurukul rendszer keretei között zajlott, azaz Shankar nem csak tanult, de együtt élt guruja, Khan családjával és részt vett mindennapi életükben is. Khan saját gyermekei – a később szintén híres zenésszé vált Ali Akbar Khan és Annapurna Devi – Shankarral együtt tanultak apjuktól.
Khan szigorú, alapos tanárnak bizonyult. Shankar több hangszeren tanult játszani (szitár, surbahar, rudra veena, rubab, és sursingar), tanulmányozta a rágát, azaz a tradicionális india zene rendszerét, valamint a dhrupad, dhamar, és khyal énekstílusokat. Shankar első nyilvános szitár fellépésére 1939 decemberében került sor: egy hagyományos indiai duettet (jugalbandit) adott elő Ali Akbar Khannal közösen, aki egy másik hagyományos indiai hangszeren, sarodon játszott.
Shankar 1945-ben befejezte tanulmányait, Bombay-be költözött és csatlakozott az Indiai Nemzeti Színészszövetséghez ahol balettekhez szerzett zenét 1945–’46-ban. Ebben az időszakban zenék rögzítésében vett részt a HMV India számára, 1949 februárjától 1956 januárjáig a delhi-i All India Radio zenei igazgatója volt, illetve a hagyományos indiai és a nyugati zene ötvözésével kísérletezve szerzett zenét a India Nemzeti Zenekar számára.

Nemzetközi pályafutásának felívelése, 1956-1969 
A világhírű hegedűművészt Yehudi Menuhint, első indiai látogatása során 1952-ben V. K. Narayana Menon az AIR Delhi igazgatója bemutatta Shankarnak. 1954-ben Shankar egy indiai kulturális delegáció tagjaként fellépett a Szovjetunióban. Menuhin New York-ba is meghívta, hogy a Ford Alapítvány anyagi támogatásával az USA-ban is képviselje a klasszikus indiai zenét – ám Shankar ezt a felkérést házassági problémái miatt elutasította és Ali Akbar Khan-t ajánlotta maga helyett. Khan vonakodva bár de elfogadta a felkérést és Chatur Lal tabla-játékossal együtt fellépett a Museum of Modern Art-ban. Khan lett az első klasszikus indiai zenész, aki fellépett egy amerikai televízió műsorban, illetve akivel egy teljes raga-t rögzített az Angel Records stúdió.
Khan pozitív nyugati fogadtatásának hatására 1956-ban felmondott az AIR Indiánál egy turné kedvéért, amelynek során az Egyesült Királyságban, Németországban, és az Egyesült Államokban lépett fel. A koncertek során kisebb közönség előtt lépett fel, bevezetve őket az indiai zene rejtelmeibe. Ekkor – 1956-ban, Londonban – rögzítette első nagylemezét is „Three Ragas” (Három Raga) címen. 1958-ban Párizsban lépett fel az ENSZ tízedik születésnapjára rendezett ünnepségen. 1961-től Európában, Az Egyesült Államokban és Ausztráliában turnézott és ő lett az első indiai zeneszerző, aki zenét szerzett nem-indiai filmekhez. 1962-ig Chatur Lal kísérte tabla-n, amikor is Alla Rakha átvette ezt a feladatot.

Ravi Shankar a Madhuvanti ragát adja elő Alla Rakha kíséretében az iráni Shiraz Művészeti fesztiválon az 1970-es években
Első amerikai útján Shankar összebarátkozott a World Pacific Records alapítójával, Richard Bock-kal, és az ’50-es – ’60-as években legtöbb albumát Bock cégénél rögzítette. Ugyanitt rögzítette albumait a korszak egyik legnépszerűbb amerikai rock zenekara, a The Byrds is, így megismerték Shankar zenéjét és egyes elemeit beemelték zenéjükbe, sőt megmutatták azt barátjuknak, George Harrisonnak, a Beatles tagjának is. Harrison érdeklődését olyannyira felkeltette az indiai zene, hogy vásárolt egy szitárt és annak segítségével rögzítette a Norwegian Wood (This Bird Has Flown) című számot. Ennek nyomán az indiai zenét egyéb zenekarok is használni kezdték és kialakult a raga rock stílus.
Harrison 1966-ban találkozott Shankarral Londonban, majd hat hétre Indiába utazott, hogy szitározni tanuljon tőle. A látogatásról Howard Worth dokumentumfilmet forgatott Raga címen, amit 1971-ben mutattak be. Harrisonnal folytatott együttműködése nagyban növelte Shankar népszerűségét és – ahogyan Ken Hunt az Allmusic munkatársa fogalmazott – 1966-ra ő lett “a leghíresebb indiai zenész a világon”. 1967-ben fellépett a Monterey Pop Fesztiválon és Yehudi Menuhinnal közös Grammy díjat kapott a “West Meets East” című közös munkájukért. Ugyanebben az évben a Beatles is megkapta a díjat a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band-ért ami az év albuma lett és amelyen szerepelt az indiai klasszikus zenére épülő és indiai zenészek közreműködésével rögzített Within You Without You című szám. Shankar 1967 májusában megnyitotta „Kinnara School of Music” nevű zeneiskoláját Los Angeles-ben és 1969-ben nagy sikerű önéletírást adott ki „My Music, My Life” („Életem és zeném”) címen. 1969-ben fellépett a Woodstocki fesztiválon, noha nem kedvelte a találkozó légkörét. Az 1970-es években Shankar távol tartotta magát a hippi mozgalomtól.
1970-től napjainkig

Shankar tanított a City College of New York-ban, Los Angelesben a Kaliforniai Egyetemen, illetve vendégoktatóként egyéb oktatási intézményekben, beleértve az Ali Akbar College of Music-ot. 1970 októberében a California Institute of the Arts indiai zene tanszékének vezetője lett. Az év végén a Londoni Szimfonikus Zenekar felkérésére egy szitárművet komponált (Concerto for Sitar and Orchestra), amelyet a zenekarral együtt és André Previn karmester közreműködésével elő is adott. 1971 augusztusában fellépett a George Harrison által a bangladesi természeti katasztrófák és katonai konfliktus áldozatainak megsegítésére szervezett New York-i koncerten (Concert for Bangladesh). Noha az indiai zene iránti érdeklődés csökkent a ’70-es évek elején, a koncertről kiadott album az egyik legkeresettebb album lett, és ez meghozta Shankar számára a második Grammy-díjat.
A ’70-es években Shankar és Harrison együtt dolgozott. Rögzítették a Shankar Family and Friends című albumot, illetve – Shankar európai turnéja után – váltakozó sikerrel végigturnézták Észak-Amerikát. A turné során Gerard Ford elnök fiának John Gardner Ford-nak a meghívására a Fehér Házban is felléptek. A megterhelő fellépéssorozat legyengítette Shankart, aki 1974 szeptemberében szívrohamot kapott és ezzel a fellépéseknek vége szakadt. Felépülése után azonban folytatta a koncertezést és az oktatást egészen az évtized végféig, majd a ’80-as években is. Megalkotta második zenekari művét is (Raga Mala), amelyet Zubin Mehta vezényletével mutattak be 1981-ben. 1982-ben a Gandhi című film zenéjéért Oscar-díjra is jelölték, ám John Williams az E. T. – a földönkívüli zeneszerzőjeként megelőzte őt. 1990-ben Philip Glass, zeneszerzővel közösen alkották meg a Passages című albumot.
Az indiai parlament felsőházának (Rajya Sabha) 250 tagja közül 12 főt az ország elnöke jelöl kiemelkedő kulturális, tudományos, közösségi vagy egyéb teljesítményéért. Radzsiv Gandhi miniszterelnök javaslatára az elnök 1986-ban jelölte Shankart, aki ennek nyomán 1992-ig tagja volt a felsőháznak.